„Nincs igazad”

A tapasztalt gondoskodást nyújtók számára ez a pont teljesen magától értetődik. Azonban annak, aki még sosem találkozott szellemi hanyatlással élő személlyel, nehéz lehet elfogadni azokat a dolgokat a másiktól, amik nem igazak. Azonban ebben a helyzetben nincs értelme vitatkozni, mert ez a legtöbbször csak felzaklatja a demenciával élőket.

Helyette: Inkább váltsunk témát. Ezzel elkerüljük az összekülönbözést és kellemesebb vizekre terelhetjük a beszélgetést.

„Emlékszel…?”

Ez az a mondat, ami könnyedén kicsúszhat a szánkon. A rokonok sokszor meg szokták kérdezni a demenciával élőtől, hogy emlékszik-e egy bizonyos emlékre. A válasz a legtöbbször az, hogy nem. Ez pedig könnyen a demens beteg elkedvetlenedéséhez, szégyenérzetéhez vezethet.

Helyette: Fogalmazzunk úgy, hogy „emlékszem, amikor...”. Ezzel úgy tudunk beszélni a múltról, hogy örömmel és felszabadultan idézhetjük fel a családi emlékeket.

„Ő már meghalt”

Sajnos nagyon gyakori az a szívszaggató helyzet, hogy a demenciával élő szerettünk olyasvalakiről beszél vagy kérdez, aki már nincs köztünk: előfordul, hogy azt nehezményezi, hogy az illető már nem látogatja vagy azt keresi, hogy hol van. A hír újból és újból történő közlése, miszerint a szeretett személy meghalt nagyon megterhelő, különösen a demencia későbbi szakaszában.

Helyette: Sajnos erre a helyzetre nem nagyon lehet kerülő megoldásokat alkalmazni. Ha a szerettünk egyértelműen rákérdez, hogy valaki még él-e, a legjobb, ha őszintén válaszolunk. Máskor szerencsésebb témát váltani vagy esetleg azt mondani, hogy hamarosan ott lesz az illető. Minden alkalom más és egyéni mérlegelésre van szükség annak eldöntésében, hogy mikor melyik a legkíméletesebb válasz.

„Már megmondtam...”

Amikor demenciával élő személyről gondoskodunk, várható, hogy sokszor fogunk megismételni dolgokat. Lehet, hogy valamit rengetegszer el kell mondanunk, de az is lehet, hogy újra és újra ugyanazt a kérdést teszi fel szerettünk. Ha ezért megdorgáljuk, csak megsértjük az érzéseit és méltóságát, ám a helyzet nem fog javulni.

Helyette: Ismételjük el, amit mondtunk. Rengeteg türelemre van szükségük és időnként frusztráló, de mégis emlékeztetnünk kell magunkat rá, hogy a feledékenység nem az ő hibájuk. Egyszerűen csak ismételjük meg a mondandónkat ugyanolyan udvariasan, mintha először tennénk.

 „Mit kérsz enni?

Az ilyen és hasonló nyitott végű kérdések sok nehézséget okozhatnak egy Alzheimer-kórral vagy más demenciával élő idős számára. Főként akkor, ha valamire még emlékezniük is kell – pl. „mit csináltál tegnap?”. Néha még a legegyszerűbb kérdés is komoly stresszt jelent a betegnek.

Helyette: „Kérsz egy kis gyümölcsöt?” A kérdéseket fogalmazzuk meg egyszerű igen/nem formában. Ezzel levesszük a nyomást a szerettünkről és nem kell emlékeznie valamire vagy döntést hoznia.

„Gyerünk, vedd fel a cipődet, induljunk az autóhoz és elmegyünk a boltba bevásárolni”

Ebben a mondatban számos utasítás található, ami egy Alzheimer-kórral vagy más demenciával élő személyt nagyon összezavarhat. Kerüljük a hosszú, összetett mondatokat.

Helyette: Egyszerre csak egy lépést ismertessünk. Egyszerű, de felnőttes nyelvezettel fogalmazva és rövid mondatokban érdemes kommunikálnunk, egy-egy lépésre lebontva az adott utasítást.

„Egyre romlik a demenciája”

Vannak dolgok, amit nem szabadna mondanunk egy demenciával élőnek és vannak dolgok, amiket róluk nem szabadna mondani. Különösképp kerülendő, hogy úgy beszéljünk a szobában tartózkodó demens betegről, mintha ott sem lenne. Attól, hogy valaki csendben van, még értheti, amit mondanak körülötte.

Helyette: vonuljunk félre. Ha a demenciával élő hozzátartozónkról vagy állapotáról beszélünk, menjünk át egy másik szobába. Ezzel elkerülhetjük, hogy fájdalmat okozunk neki azzal, hogy úgy beszélünk róla, mintha már itt sem lenne köztünk.

Forrás: felejtek.hu